Elvégeztem a dolgom. Imát mondtam háromkor. Énekeltem, beletettem a lelkem. Odaadtam másoknak. Kerestelek benne. Meg is találtalak, de sokan néztek, és én nem voltam sehol. A hangom az arcom a kezem ott volt, a lelkem is ott volt, a szívem is. De én elvesztem. És a végén, amikor már mindenki kiment, és én épp indulni készültem azt mondtad ujjongva:
- Maradj még egy kicsit! Énekelj nekem valami szépet!
- De hiszen most énekeltem - futott át az agyamon, de már meg is bántam.
- Tudom, de most csak te meg én vagyunk itt. Csak te énekelj csak nekem. Annyi szép dalod van. Egy szépet!
- Édes Istenem milyen nagyszerü dolog, hogy ezt kéred tőlem. Milyen édes dolog, és én meg csak itt kínlódok mint aki épp darabjaira hullik szét.
Kezdtem keresni. Félszeg voltam, elkalandoztak a gondolataim mint valami kósza báránykák. Alig bírtam visszaterelni őket. Sóhajtoztam. Eszembe jutott egyik, másik, elkezdtem, abbahagytam, folytattam.... Végül énekeltem kettőt is... de nem tudtam benne a szívemet neked adni. Ne haragudj....
Kerestem mit tegyek, hogy jóvátegyem, hogy igaz és tiszta legyen a találkozás. És akkor leroskadtam és azt mondtam:
- Nem akarok semmit. Csak fogni a ruhád szélét. Csak összerogyva kapaszkodni a ruhádba, lábadba, támaszkodni rád és ragaszkodni hozzád. Nem akarok semmit csak azt mondani neked: Szeretlek.
Nem akarok mást, csak érezni fejemen kezedet. És nem bánom ha mással beszélsz, nem bánom ha intézed a világ dolgait, csak én ülhessek a lábadnál és odabújhassak hozzád mint kishugod.
Nem akarok semmit. Csak, hogy találj meg, hogy vigyél el a válladon mint a kis kósza bárányt. Csak azt akarom, hogy vigyél haza. Hozzád. Ugrándozni akarok a kertedben és szaladni hozzád. Megpihenni a mellkasodon és megérinteni hajtincsed végeit. Tudni, hogy nálad vagyok. Tudni, hogy biztonságban vagyok. Nem akarok semmit. Rám se kell nézned. Nem is kell hozzám szólnod, csak egyszerüen veled akarok lenni. Szeretlek Uram.
