Szeretlek én Uram, erősségem,
Elvégeztem a dolgom. Imát mondtam háromkor. Énekeltem, beletettem a lelkem. Odaadtam másoknak. Kerestelek benne. Meg is találtalak, de sokan néztek, és én nem voltam sehol. A hangom az arcom a kezem ott volt, a lelkem is ott volt, a szívem is. De én elvesztem. És a végén, amikor már mindenki kiment, és én épp indulni készültem azt mondtad ujjongva:
- Maradj még egy kicsit! Énekelj nekem valami szépet!Biztosan tudjátok, hogy vannak helyzetek, hivatalok, ügyek, ahol az előre egyeztetett időpontban meg kell jelenni. Éppen egy ilyen nap érkezett el az életemben, amikor autóvezetés közben - fogalmam sincs miért, de- felvettem a telefont. Most jövök csak rá, hogy hiba volt. Nem csak azért mert egyébként sem kellene felvenni a telefont vezetés közben, ugyanis nincs kihangosítható navigációm az autóban, de haladjunk sorjában... Szóval a lényeg, hogy felvettem. Hallgattam az ördögre aki olyan intenzíven tolta belém, hogy: vedd fel, vedd fel, fel kell venned!!! - hogy én szerencsétlen rászedett lélek felvettem. Éppen csak hogy elindultam a benzinkútról, és jól belátható egyenes út várt rám, lassan haladtam, szóval felvettem. Erre kaptam egy ilyen hivatalból egy időpontot amit sem felírni nem tudtam, sem tárgyalni nem tudtam róla, meg kellett volna jegyeznem nem csak a napot, hanem az illető nevét, irodaszámát, folyosót, emeletet, telefonszámot is kaphattam volna, de én csak a napot bírtam megjegyezni. Rám tört a félelem, mert ez a találkozó egy olyan időszak végét jelentette, ami kihúzza a lábam alól az egyik anyagi forrást, ami igaz, hogy teljesen Isten gondviseléséből - de tényleg az első vonástól az utolsó centig semmit de SEMMIT NEM TETTEM ÉRTE - és hónapokig egy alapjában véve ugyan szerény, de nagyon kényelmes, biztonságos anyagi bevételt rakott a tarsolyomba. Covid idején gyakorlatilag az egyetlent. Szóval újabb ördögi támadás ért, hogy vége! Vége! Isten nem gondoskodik rólad tovább. Nem kapsz több pénzt! Mehetsz amerre látsz, újabb próbák várnak rád, fogalmad sincs miből fogsz boldogulni. VÉGED! És csak jött és jött és tolta, miközben vezettem a kórház felé, ahol pszichiátriai és alzheimeres esetek várták önkéntes zenés foglalkozásomat. Ahol is kiderült, hogy azon a bizonyos napon lesz szentmise ahová énekelni várnak és a betegekhez is várnak énekelni. És természetesen megrémültem ahelyett, hogy megörültem volna. Hiszen, ha Isten ad megbízást, megoldja a problémát. Meg is oldotta. Miközben agyonizgultam magam, hogyan fogom megmagyarázni a hivatalnoknak hová mennék aznap és miért kellene áttenni az időpontot és hogy ez mennyire fontos és rendkívüli dolog, addig Isten rég elrendezte, mert amint felhívtam és éppen csak bemutatkoztam, azt mondta: Ja, igen! Tudom, hogy aznap kellene jönnie, de tudja mit? Tegyük át a következő hétfőre, mert aznap nem leszek itt.
